François Ozon rendezésében új feldolgozás készült Albert Camus klasszikusából, a Közönyből. A könyv eredeti címét hűen tükröző Az idegen talán az eddigi leghitelesebb adaptációja az egzisztencialista alapműnek.
Albert Camus rövid élete során éppen hogy eljutott a filmművészeti modernizmus kezdetéig, aminek végül mégis az egyik legfontosabb szellemi forrása lett. Camus tökéletesen megragadta esszéiben és regényeiben a (poszt)modern ember létélményét, többek között a Sziszüphosz mítoszában és a Közönyben (új fordításban: Az idegen). Az előbbi esszében tulajdonképpen egy nagyon hasonló tapasztalatot fogalmaz meg, mint amiről a másik híres francia gondolkodó, Jean-Paul Sartre is írt: a semmi problémáját. Sziszüphosz története és a modern egyén között von párhuzamot, amennyiben napi monoton rutinját újra és újra megismétli, ám ezzel tulajdonképpen nem ér el semmit. Ugyanakkor Camus szerint abban mégis van valami örömteli, ha az ember felismeri az élet ezen értelmetlenségét és azt, hogy legalább a sorsa az övé.
A vallásos világképet meghaladó modern vagy abszurd ember tehát a semmit teljesíti be létével.
Az abszurd emberből ezért bármi lehet és semmi sem, ezért folyton az foglalkoztatja, mivé válhatna. Emiatt vonzódik a művészetekhez, amelyek különféle szerepeket kínálnak fel számára. Mindezt a felismerést az író belevitte a Közönybe, amelyből a modern művészfilm nagy korszakában, a hatvanas–hetvenes évek során meglepően kevés direkt adaptáció készült, sőt, Luchino Visconti 1967-es filmje az egyetlen (az elidegenedésről forgató Michelangelo Antonioni munkássága viszont egyértelműen camus-i gondolatokat tükröz).
A legújabb feldolgozás, François Ozontól
Az idegen, mind formai értelemben, mind tartalmilag Camus klasszikusának tökéletes átültetése a nagyvászonra.
A negyvenes évek elején Algériában, illetve annak fővárosában, Algírban és környékén játszódó történet főhőse Meursault. A fiatalemberről stílusosan nem tudunk meg szinte semmit, nem is annyira lényeges, hogy ki ő, ki volt a történet előtt és talán az sem, kivé válik a cselekmény végére. Egy átlagember, egy középosztálybeli dolgozó, aki nem különösebben izgalmas személyiség, nem is beszél sokat, látszólag nem is igazán érdekli semmi. Meursault-t nem hatja meg túlzottan az sem, hogy az idősek otthonában élő édesanyja meghal. A gyászszertartás csak untatja az őt kémlelő sok vallásos emberrel egyetemben, akik részt vesznek a temetésen. Inkább nyűg ez számára a tikkasztó hőség miatt.
Hazatérve is csak a strand és a tengervíz hoz némi felüdülést.
Itt Meursault találkozik egyik volt kolléganőjével, Marie-val, akivel romantikus viszonyba bonyolódnak, és később feltűnik a színen Raymond, egy problémás barát, aki konfliktusba kerül az algériai őslakosokkal. Mint sok más, úgy ezek a fejlemények sem érdeklik különösebben, ahogy az sem, hogy a Raymond-kapcsolat lehet a végzete.
Ozon műve érdekes módon nagyon hasonló stílusban készült, mint Richard Linklater legújabb filmje, a Godard klasszikusa, a Kifulladásig kalandos forgatását bemutató Nouvelle Vague. Az idegen olyan, mintha a Közöny keletkezése idején, vagy még inkább az 1960-as években készült volna.
Tökéletes az illúzió már csak a fekete-fehér színvilág miatt is,
ami sok más esetben hatásvadász vagy megúszós kreatív döntésnek érződik, Az idegennél (és a Nouvelle Vague-nál) azonban cseppet sem az. Ennek és a visszafogott, a hatvanas évek modernizmusát idéző színészi játéknak köszönhetően a film olyan, mintha egy archív anyag lenne, amit hatvan évvel ezelőtt forgattak az elidegenedett, csellengő és unatkozó egyénről, aki nem találja helyét vagy örömét a világban. A hatvanas–hetvenes években jellemző hosszú beállításos formát Ozon már nem idézte meg, pedig ez illene Camus művéhez, illetve Antonioni is bizonyította, hogy a modern ember elidegenedésélményét ezzel a filmnyelvi megoldással lehet a leghatékonyabban ábrázolni. Ozon inkább a közeli képkivágásokkal és a tekintetek ütköztetésével érzékelteti Meursault és tulajdonképpen a világ közönyét. Már a virrasztási jelenetsorban is hangsúlyos ez a forma. Az alkotó ütközteti a fiatal hős és édesanyja idős ismerőseinek rezzenéstelen, egykedvű, a hőségtől, a fáradtságtól és talán a létezéstől is eltikkadt arcát.
Mindenkiről szinte sugárzik a „semmi”, az érzelmek vagy azok kifejezésének hiánya.
A különbség az, hogy míg az öregek talán illemből, az idegen iránti tiszteletből vagy félénkségből nem mutatnak semmilyen érzelmet Meursault felé, addig a fiatalember nem is képes erre, mert nem érdekli sem a gyász, sem édesanyja ismeretségi köre.
Egyébiránt kockázatos vállalkozás Camus Közönyét filmre vinni. A klasszikus már az ötvenes–hatvanas években kialakult irodalmi irányzat, a francia új regény felé mutat, amennyiben végig a főszereplő belső világát, gondolatait és érzéseit írja le, tulajdonképpen egy rendkívül szubjektív mentális utazás. Nem cselekménytelen, de egyértelműen nem a hagyományos filmes elbeszélésnek kedvez. Vagyis félő, hogy az adaptáció révén, a főhős narrációja elhagyásával és pusztán a külső történések ábrázolásával a film elvesz az alapműből, sőt, leegyszerűsíti. Szerencsére Az idegen esetében szó sincs erről. Egyrészt Ozon filmváltozata
jó ritmusban adagolja az eseményeket, minden történésnél éppen annyi időt tölt el, amennyit Camus is a regényben.
Másrészt a rendező mintegy végrehajt egy „varázslatot”. Ha ismerjük a könyv cselekményét, akkor főleg úgy fogjuk érezni Az idegenre visszagondolva, hogy halljuk, sőt, látjuk Meursault gondolatait. Holott Robert Bresson korabeli klasszikusával, a modern művészfilm egyik fontos előzményének tartott Egy falusi plébános naplójával ellentétben Az idegenben nincsenek belső monológok. Ozon egyszerűen annyira erős képekkel dolgozik, az arcközeliknek olyan hatása van a cselekmény során, hogy a főhős szinte egy nyitott könyv előttünk. Igaz, egy-két dialógusban utal arra, hogy mit gondol, mit és miért cselekszik, azonban ezek inkább csak tőmondatok.
A főhős passzív, de ettől egyáltalán nem válik unalmassá vagy érdektelenné. A filmbeli Meursault pont olyan, mint az abszurd ember, akit Camus leírt. Egy talány, és ettől válik izgalmassá. Eleve kérdéses, hogy miért is ennyire közömbös mindenki iránt, miért ennyire szürke a világképe, amit a fekete-fehér vizualitás tökéletesen leképez. Egyre erőteljesebben az válik fő kérdéssé, miért halad afelé, hogy tisztességesen elszúrja az egész életét. Abszurditása abban rejlik, amiben például az Antonioni-hősöké. Akár a hatvanas évek csellengő karakterei, úgy Meursault sem nyomorog. Nem gazdag, de nincsenek anyagi problémái. Jóképű fiatalember, aki sikeresen összejön egy gyönyörű és kedves nővel. Marie már arra is készen áll, hogy összeházasodjanak. Meursault tehát tulajdonképpen „nyert”, és arra is megvan a lehetősége, hogy otthagyja az etnikai konfliktusok miatt feszült, tehát nem csak a hőség okán fülledt Algériát egy párizsi irodáért. Ez az, amire egy mai ember is vágyik:
jó fizetés, jó munkakörülmények, egy szerető házastárs, stabil egzisztencia. Mi kell még?
Nos, Az idegennek ez a legfontosabb kérdése, amit a nézőnek szegez: mi az, ami hiányzik Meursault életéből?
Nem egyszerűek a válaszok, de ha Camus Sziszüphosz-koncepciójára gondolunk, akkor világosabbá válik a helyzet. Meursault közönye és életuntsága abból fakad, hogy a stabilitás egyfajta unalmas és monoton létállapot számára. Sziszüphosz élete gyötrelmesnek tűnik, mivel újra és újra fel kell görgetnie a követ a dombtetőre, de
Meursault drámája felől felmerül a kérdés, hogy Sziszüphosz vajon mit tenne, ha ez a teher nem nyomná többé a vállát?
A semmivel nézne szembe, a kihívás hiányával, a nyugalom rémképével. A cselekmény során ezt a tézist a Denis Lavant által megformált őrült öregember, Salamano is alátámasztja, aki folyton fennhangon veszekszik a kutyájával, még ütlegeli is szegény párát. Látszólag az idős férfi gyűlöli az állatot, agresszivitására még a főhős is felfigyel, mintha közönye megtörne és megszánná a kutyát. Vagy inkább felismeri önmagát ebben a szituációban? Főleg, hogy Salamano egy nap elveszíti az ebet. Radikálisan megváltozik az attitűdje, a düh helyett zavarodottság és félelem uralkodik el az öregen, aki kétségbeesetten kérdezi a főhőst, hogy vajon hazatér-e még hozzá a kutya, akit kölyökkora óta tartott magánál.
Salamano példája bemutatja, mi lenne, ha Sziszüphosznak többé nem kellene követ görgetnie.
Abszurd módon ettől boldogtalanabb lenne, állítja, vagy inkább csak sugallja Az idegen. Salamano a kutyája hiánya kapcsán tapasztalja meg, milyen a magány, a semmi ijesztő nyugalma. A folytonos veszekedés az ebbel egyfajta rutint és kihívást biztosított számára a mindennapokban, enélkül viszont az élete céltalanná és üressé válik.
Meursault jóval fiatalabb, de átesett már hasonló élményen. Bár még léphetne előre a karrierjében, próbálkozhatna még nagyobb fizetés megszerzésével, de nyilvánvaló, hogy ez nem motiválja. Az ő
életében már beállt a monoton stabilitás, és ez rosszabb, mint a börtön vagy a halálsor,
hiszen ha bezárják vagy halálra ítélik az embert, akkor a szabadulás reménye vagy a vég bizonyossága izgalomban tartják, mintegy abszurd módon értelmet adnak életének. De a szürke, sehová sem tartó és izgalmak nélküli lét elviselhetetlenül szörnyű lehet, ha megszűnik a kihívás és a határozott cél, ami felé Sziszüphosz is törekszik.
Emellett Ozon kidomborítja a regényben is megjelenő etnikai konfliktus motívumát, ami sajnos nagyon is releváns téma manapság, mivel nemcsak Franciaországban, hanem Németországban és más nyugati társadalmakban is vannak hasonló problémák.
Ezen a téren Ozon nem annyira az elidegenedésre, hanem az idegengyűlöletre fókuszál.
Ebben a tekintetben Az idegen jóval sablonosabb alkotás, mint ahogyan az a fő konfliktus szintjén látszik, hiszen a rendszerszintű rasszizmusról vagy xenofóbiáról számos film értekezik. Ugyanakkor ez a sablonosság azért nem zavaró, illetve feltűnő, mert Ozon – akár Camus – a főhős drámájával összefüggésben mutatja be azt. Meursault és Raymond is szembekerülnek az igazságszolgáltatással, miután több ízben összetűznek az algériaiakkal. Ám egyiküket sem hazafias vagy rasszista eszmék vezérlik. Raymondot egy triviális szerelmi konfliktus készteti agresszióra, pontosabban ő provokálja ki azt, mert egy általa bántalmazott nő testvére revansot akar venni a férfin. Meursault-tól pedig még távolabb áll a fajgyűlölet, közönye fontos összetevője, hogy mint sok minden más, úgy ez a téma sem érdekli különösebben. Ennek tükrében szinte sokkhatással bír a francia fennhatóság alatt álló Algéria igazságszolgáltatására nézve, hogy
ha egy francia egy algériai ellen követ el bűncselekményt, akkor nemcsak enyhébb büntetés kaphat, hanem meg is úszhatja.
Ha mégsem ússza meg, az azt jelenti, hogy nem is igazán akarja.
Az idegennek nem kell erőlködnie, hogy az elidegenedés problémája mellett a ma is aktuális etnikai konfliktusokról beszéljen, mivel mindez ott van a forrásműben. François Ozon közel tökéletes adaptációt készített, ami úgy hű az eredetihez, hogy megáll a saját lábán, nem papírízű, hanem minden képkockája filmszerű.
Iskolapéldája annak, hogyan érdemes egy remekművet filmre vinni
úgy, hogy ne érezzük kevesebbnek, sőt, úgy jöjjünk ki a moziból, hogy sok pluszt kapunk tőle.
Az idegen (L’Étranger), 2025. Rendezte: François Ozon. Írta: François Ozon, Philippe Piazzo. Szereplők: Benjamin Voisin, Rebecca Marder, Pierre Lottin, Denis Lavant, Swann Arlaud, Christopher Malavoy. Forgalmazza: Mozinet.
Az idegen a Magyar Filmadatbázison.
